Űrhajós Kaland

– Végre! Ma végre befejeztem az űrhajót. Már évek óta építem, hogy bejárhassam vele a
Naprendszert. Elvégeztem rajta néhány tesztet és elég biztonságosnak ígérkezik. Hamarosan fel is
szállok vele. Az alábbi sorrendben fogok haladni (Lásd: 1. ábra)

A Jupitert, a Szaturnuszt, az Uránuszt és a Neptunuszt csak megkerülöm, mivel azok gázbolygók, másnéven óriásbolygók, ezért képtelen lennék leszállni rájuk.

A Merkúron valószínűleg megsülnék (szó szerint) ezért olyan multifunkciós űrhajósruhát készítettem, ami amellett, hogy képes -500°C-ra lehűteni, fel is tud melegíteni 100°C-ra. Nyilván az lesz a cél, hogy tartsa a 36-37°C testhőmérsékletet, de ha átfagynék, akkor se lenne probléma. Viszek magammal emellett 3 magyar zászlót, amin az űrhajónk jelképe található. (Lásd: 2. ábra)

Ezzel fogom jelképezni, hogy a magyarok jártak először más bolygón. Na, de lassan indulok, ha még ma fel szeretnék szállni. Gyorsan beugrom az űrjáróm ajtaján, elvégzem az utolsó biztonsági felméréseket és indulok is.

Kész vagyok mindennel, kezdődhet a visszaszámlálás: 10, 9, 8, 7, 6, 5, 4, 3, 2, 1Kilövés!

Mikor elindultunk felfelé teljesen bedugult a fülem, éreztem, ahogy lüktet az ereimben a vér… Izgultam. Arra gondoltam mi lesz, ha mégsem biztonságos, mi lesz, ha valami baleset fog történni. Lehunytam a szemem és megpróbáltam nem erre gondolni. Elkezdtem dúdolni a kedvenc dalomat. – Mikor a végére értem kinyitottam a szemem.

Ekkor hatalmas kő esett le a szívemről. Fent voltam az égen. Hosszú idő után elértem a Marsot. Kiléptem az űrhajóm ajtaján, az egyik zászlóval. Szenzációs érzés volt. Mintha egy tollpihe lettem volna, ami bármelyik pillanatban el tud repülni. Letűztem a talajba a zászlót és kiélveztem a súlytalanságot.

Még jócskán ugráltam, amikor egyszer csak egy hangra lettem figyelmes. Megálltam és füleltem. Megint egy hörgést hallottam. Az agyamban folyamatosan az kattogott, hogy ember nem hiszem, hogy lehet, mert akkor látnám az űrhajót. Abban reménykedtem, hogy egy NASA-s marsjáró lesz.

Ám ekkor egy zöld csápot pillantottam meg a kövek között.
Elkezdett mozogni. Egyenesen felém jött, aztán…

Előbukkant egy kicsike marslakó hatalmas vigyorral az arcán. Rettentően aranyos volt. Odaszaladt elém, meghajolt, megölelte a lábam (a térdemig sem ért), megragadta a mutatóujjam és elkezdett húzni. Inkább úgy fogalmaznék, hogy arra ösztökélt, hogy jöjjek vele.

Eleinte kicsit bizonytalanul, de azért utánamentem. Mikor megállt éppen egy kráternél voltunk. Annak közepében egy kicsi lyuk volt (kb. akkora mint a kis földönkívüli).

Odaszaladt a lyukhoz és mint egy csúszdában, lecsúszott. Kb. fél perc múlva az a lyuk kitágult nagyobbra, mint én. A kis földönkívüli előbukkant, megragadta az ujjam. Azt akarta elérni, hogy bemenjek vele a lyukba. Mivel úgy gondoltam nem túl veszélyes számomra a marslakó, ezért bementem utána.

Olyan volt az egész, mint egy hosszú vízi csúszda víz nélkül. Mikor leértünk az aljára egy csomó ugyanilyen kicsi lény fogadott egy tarka-barka szobában.  A mi kicsi marslakónk odavezetett egy csoporthoz és leültetett. 4 ufó egy adag homokszerű anyagba rajzolt az ujjával. Egy nagyon szép mű alakult ki belőle.

Mikor elkészültek, egy színes folyadékot fröcsköltek a tetejére, aztán rányomtak egy papírszerűséget. A minta megmaradt a lapon és nagyon szép lett. Csak akkor vettem észre, hogy a falon hasonló “festmények” virítanak. Az egyik űrlény odajött hozzám és a kezembe nyomta a frissen készült alkotást.

Nagyon megörültem neki

Úgy döntöttem én is adok nekik valamit. Elővettem hát a kamerámat és készítettem magunkról egy képet. Mikor kész lett kinyomtattam (aféle fényképezőgép volt, ami ki is nyomtatta a fotót) és odaadtam nekik.

Novella: Szonja Voll
Illusztrációk: Zsigmond Pölcz