Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer öt barát akik nagyon szerettek olvasni.

Ma is épp a könyvtárban voltak, az egyikük éppen krimit keresett, a másik segítséget kért a könyvtárostól, a másik három csak úgy nézelődött. Egyszer csak az egyik észrevette, hogy leghátul van még egy polc, amit eddig nem is láttak. Vissza szaladt a többiekhez, hogy szóljon:

• Srácok, figyeljetek ott hátul van még egy polc, megnézzük?
  A többiek egyből bólogattak: – Igen, igen nézzük meg!

Izgatottan elindultak a polc felé, amint közelebb értek látták csak meg, hogy a polcot pókháló borítja.

• Vajon miért pókhálós?
• Biztosan azért, mert lusta a takarító.
• Vagy talán ők sem tudják, hogy van itt még egy polc.
• Ne mondj sületlenségeket!

Míg veszekedtek odaértek a titokzatos polchoz. Megálltak előtte, de amit láttak azon nagyon elcsodálkoztak.

• Mi ez? Úristen! – így kiáltottak fel.

Nektek, kedves olvasóim elárulom mit láttak a gyerekek: egy hosszú-hosszú polcsort amin zöld inda futott végig, a polc végén pedig valami nagyon fényes komód szerűség állt.

• Megnézzük azt a fényes izét?
• Hát nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet lenne oda menni.
• Szerintem, ha halkak leszünk, óvatosan megközelíthetjük.

Végül úgy döntöttek oda merészkednek. Amint közelebb értek látták, hogy valóban egy komód az, de nem az csillogott hanem a rajta lévő könyv. A gyerekek úgy meglepődtek, hogy csak bámultak egymásra, meg a könyvre. Pár perc múlva tudott csak megszólalni az egyikük:

• Ez valami led-es könyv? Nyúljunk már hozzá!
• Ne, én nem vagyok biztos benne, hogy…
• Ne kezdd megint légy szíves. Szerintem, ha óvatosak leszünk, együtt hozzá
  érhetünk.

Amíg a gyerekek veszekedtek, elkerülte a figyelmüket, hogy a könyvről leesett egy cédula, melyen ez állt: NE ÉRJENEK A KÖNYVHÖZ! Hat perc veszekedés után végül felbátorodtak a gyerekek, odaléptek és megérintették a régi, szakadozott bőr borítású könyvet. Ekkor hatalmas szél kerekedett, a gyerekek megpróbálták elengedni a fedelet, de mintha csak hozzáragasztották volna kezüket a borítóhoz az nem engedett, s a szél egyre csak erősödött.

• Fiúk, mi.. de már nem tudta befejezni a mondanivalóját, mert a könyv, mint egy porszívó beszippantotta őket. Amikor már mindenkit felszippantott, akkor hirtelen elállt a szél.

A gyerekek csak zuhantak és zuhantak a könyv belsejében. A zuhanás végén egy hólepte helyre potyogtak. Mikor mindenki feltápászkodott, észrevették, hogy ahol vannak az egy kis falu. Csupa csupa pici ember állt körülöttük hatalmas kezekkel. A fiúk tanakodni kezdtek, hogy mit is csináljanak.

• Szerintem mi ezt csak álmodjuk.
• Nem, az nem lehet ahhoz túl valószerű.
• Mit tegyünk?
• Szerintem kérdezzünk megy egy olyan kis manót.
• Rendben, nem rossz ötlet, de kimenjen oda?
• Én biztos, hogy nem, mert…
• Majd odamegyek én. – mondta a magas, szőke srác.
• Rendben, nagyszerű!

Mindenki elkezdett közeledni majd megtorpantak, és várták, hogy mi lesz. A fiú gondolkodva ment oda az egyik manószerű nénihez, aki éppen valakire várt.

• Csókolom, manó néni!
• Nem vagyok én manó!- kiáltotta a néni.
• A fiú arcán jól kivehető volt a szégyen vörös foltja.
• Elnézést, hogy…
• Semmi baj, látom nem idevalósi vagy. Honnan jöttél?
• Én a könyv másik oldaláról érkeztem.

Az idős néni úgy meglepődött, hogy elejtette a szatyrát, amiből egy csomó alma gurult szanaszét. A fiú udvariasan összeszedte őket, és miközben átnyújtotta őket megkérdezte:

• Min lepődött meg a néni?
• Sajnállak fiam, meg a többi barátodat is, mert innen csak egy módon térhettek
  haza, ha….
• Mondja csak!
• Ha a labirintusból ami a domb túloldalán van, ha onnan élve kijuttok 24 órán belül, akkor az időhurok megnyílik és visszatérhettek oda ahonnan jöttetek. De ha nem sikerül, Marimbulo a sötét varázsló, aki félelemben tart minket, kőszobrokká változtat benneteket. De már így is túl sokat mondtam!
• Köszönöm néni, viszontlátásra!
• Szervusztok. Vigyázzatok magatokra drágáim!

A fiú mosolygott, majd visszarohant a többiekhez, akik már türelmetlenül várták őt.

• Na mi történt?
• Igen, mit mondott?
• Fiúk, bajban vagyunk…. majd elmesélte amit a nénitől hallott.

Amikor befejezte a történetet, minden fiú egyszerre kezdett el beszélni. Hirtelen a hátuk mögött mintha megremegett volna a föld és sötét, sűrű köd lepett el mindent, amiből lándzsát tartó bikafejű emberek léptek elő. Valaki atömegből felkiáltott:

• Marimbulo!

Ekkor belépett még egy tucat bikafejű, egy sorba álltak és középen hagytak egy kis helyet. A ködből négy felnyergelt farkason négy állig felfegyverkezett törpe bukkant elő, akik előrelovagolva megfújtak négy kürtöt.

A fiúk eközben elbújtak egy hófedte bokor mögé, pont annyi havat seperve le róla, hogy még kilássanak. A köd csak egyre terjedt.

Egyszer csak előlépett négy farkas, akik egy fekete fogatot húztak, melyben fekete turbánban, földig érő köpenyben ült Marimbulo. Hosszú, fehér kecskeszakálla volt. A gyerek összenéztek, mert ilyet eddig csak könyvben olvastak.

Ekkor Marimbulo leszállt a fogatról és hangosan odakiáltott a népnek:

• Hová bújtattátok azokat, akik a könyv másik oldaláról jöttek?

Sok ember csak értetlenül nézett egymásra, de voltak néhányan, akiken látszott a félelem. Egyszer csak megszólalt az egyik:

• Milyen emberek?
  Majd megszólalt a másik: – Hol lehetnek?

Ekkor a varázsló kikapta segédje kezéből a varázsbotját és kettőt legyintett vele. Két fekete fénycsóva jelent meg, a varázsló valamit mormogott majd hátra lépett.

Ebben a pillanatban a két fénycsóva egymásba fonódott és aztán szétrebbent a nép között. Erre az emberek sikítani kezdtek, volt aki lehajolt, volt aki futásnak eredt, ezeket a bikafejű testőrök visszaterelték a
többiekhez. A két csóva, akár csak két kutya szaglászva repültek egyik helyről
a másikra.

Egyszer csak az egyik elkezdett közelíteni a bokor felé ahol a fiúk
lapultak, megállt előtte, hirtelen visszarepült a másik mellé és együtt
visszatértek Marimbulóhoz.

A gyerekek azt hitték sikerült megúszniuk, de pár perc múlva néhány erős mancs kirántotta őket a rejtekhelyükről.

Három lándzsás és három fejszés bikafejű katona vette körbe őket és a varázsló elé taszították a fiúkat. Marimbulo jót mulatott, mert látta az arcokon a félelmet és a rettegést. A falu lakói sajnálattal nézték a jelenetet.

Marimbulo intett egyet, mire egy tunikás bikafejű katona lépett oda hozzá. Majd valamit mormogott neki, mire a katona meghajolt és egy furcsa nyelven odaszólt a társainak. Azok elsiettek s mire felocsúdhattak volna mindegyikük kezén bilincs kattant. Ekkor megszólalt a varázsló:

• Szóval ti vagytok az áldozatok!
• Mi… szólt egyikük, de befejezni már nem tudta, mert egy katona odasózott neki, mire jobbnak látta hallgatni.
• Itt csak én beszélhetek! Na szóval: a feladatotok a következő: 24 órátok van arra, hogy kijussatok a labirintusból, ha nem sikerül ugyanolyan kőszobrok lesztek, mint a többi vakmerő, akik azt hitték legyőzhetnek engem!

Azzal Marimbulo felszállt a farkasok húzta fogatra és a földre borult nép között elhajtatott.

A csapat megrendülten álldogált amikor egy egyáltalán nem díszes, sőt inkább lehangoló szekér gördült eléjük. Feltuszkolták őket, a középen lévő két rozoga padra lökték őket, kezüket a kocsi oldaláról lelógó láncokhoz bilincselték. A szekér egy térre vitte őket, ami körbe körbe volt rakva kalitkával.

• A katonák letaszították és belökték őket az egyik kalitkába és egy nagy csattanással egy hatalmas lakat fityegett a bilincseken. A fiúk halkan beszélgettek.
• Valakinél itt van a telefonja?
• Nálam itt van.
• Az jó, hátha segít kijutni a labirintusból.
• Ó, ne már nincs térerő! Nincs más hátra, a sorsa vagyunk bízva!

Bár a fiúk már nagyok voltak, szégyen ide, szégyen oda, sírva fakadtak. Pár perc múlva odaértek egy nagy tisztásra, ahonnan a labirintus indult.

Hirtelen két katona kinyitotta a ketrecet, megfogta a gyerekek lábát és kihúzta őket. A gyerekek a burjánzó növényzet között megpillantottak egy ösvényt, melynek végén a falból két égő fáklya meredt az ég felé.

A tunikás katona odalépett hozzájuk majd a földre szegezett tekintettel egy halandzsa szöveget mormolt mire egy vasötvözetű kapu emelkedett ki a sűrű növényindák közül.

A kapuhoz lépett és azt mondta: – Pulhara!

Mire a kapu szárnyai szélesre tárultak. Ekkor a gyerekekről leoldották a bilincseket és betaszították őket a kapun. Ők attól tartva, hogy bármi érheti még őket nem fordítottak hátat a katonáknak így láthatták amint a varázsló az ég felé nyújtotta a karjait varázsigét mormolva. Ekkor azonban a kapu hirtelen bezárult és a helyét újra benőtte a buja növényzet.

Hirtelen velőtrázó női sikolyok hallatszottak mindenfelől. A csapat megrázkódott a félelemtől, aztán úrrá lettek rajta és tanakodni kezdtek. Néhány perc múlva elindultak egymás mellett.

Órákon át meneteltek, sikolyok közepette, néha-néha a labirintus növénnyel benőtt falából koponyák hullottak eléjük.

Egyszer csak a kanyargós ösvény egy szélesebb, kőszobrokkal tarkított útra vezette őket. A szobrok közé érve egy furcsa zajra lettek figyelmesek. Ahogy jobban megfigyelték a szobrokat, látták, hogy azokon csuklya van s kezükben kardot tartanak.

Egy váratlan pillanatban a szobrok leugrottak a talposzlopról és kardjuk pengéjét a gyerekek felé fordították. Az egyik fiú villámgyorsan szétosztotta a zsebében tartott rágógumit. Mindegyikük megrágta, majd egyikük egybegyúrta őket, s mintha egy madzag lett volna, kifeszítette a kőszobrok előtt. Azok csuklyájuktól vakon belegabalyodtak és elejtették kardjukat. Ezek, ahogy a földre estek, azon nyomban szétporladtak. Így a csapat tovább haladhatott.

Nem jutottak messzire, mert a következő kanyarban egy tucat nyíllal felfegyverzett csontváz állta útjukat. Hirtelen ötlettől vezérelve a földön heverő széles fakérgeket pajzsként használva villámgyorsan átfutottak köztük így egy kicsit fellélegezhettek.

Már majdnem elérték a labirintus végét, amikor egy sötét árny személyében maga Marimbulo tornyosodott föléjük útjukat állva. A csapattagok suttogva megbeszélték, hogy csakis egy fegyverrel győzhetnek a gonosz varázsló ellen. Mivel ő a félelemből és a gonoszságból nyeri erejét, azt kell ellene fordítaniuk amitől a legjobban fél: a szeretetüket.

Az egyik fiú két ujját a szájába téve éleset füttyentett és erre a jelre az összes fiú Marimbulohoz szaladt és szeretetteljesen megölelték. Abban a pillanatban, hogy szeretetükkel közrezárták, a varázsló apró, fekete puzzle darabokra esett szét és a labirintus kapuja kitárult.

Kint a nép örvendezve ünnepelte őket.

Egészen megfeledkeztek mindenről, amikor is egy apró manó figyelmeztette őket, hogy hamarosan lejár a 24 óra és ha vissza akarnak térni, indulniuk kell az időhurokhoz.

A fiúk elbúcsúztak majd egy szempillantás alatt becsusszantak az időhurokba. A következő pillanatban már a könyvtár poros polcán lapuló könyv mellett találták magukat.

A fényes könyvre pillantva, annak lapjain döbbenten látták magukat viszont kalandjaik közepén.

Ha egyszer valaki közületek kedves olvasó, egy ódon könyvtár eldugott polcán egy hatalmas bőrkötésű könyvvel találkozik, ne felejtse el:

Minden könyvnek megvan a maga titka és története